Frenki góz tu Halivud

Azt hittem, ha az életmód rovatra kattintok, majd olvasok valami jó kis tanácsot a túlzott kévékortyolgatás vagy a mértéktelen templomtoronyszámolgatás ártalmairól. De tévedtem.

Ehelyett azt olvastam az önkormányzati hírportál (a kiegyensúlyozott és független DTV internetes kiadásaként létező) dehir.hu életmód című rovatában, hogy a Debrecen Televízió stábja ismét(!) Amerikában járt, és a nagy sikerre való tekintettel – a sorok közül kiolvasott értelmezésem szerint legalábbis – majd megint visszamegy oda.

Hogy milyen költségen utaztak a fiúk, nem tudni, ez nem derült ki a hosszú lére eresztett tudósításból.

Pedig amúgy sok minden viszont napvilágot látott: például, hogy az egyik szabadságharcos itthon nem szerette a magyar népzenét, az USÁ-ban ellenben igen. Meg az is megtudható, hogy ezek az emberek különböző magyar közösségekben találnak menedéket, így enyhítik honvágyukat, s ezeket keresi fel a Debrecen Televízió stábja. „Dokumentumfilm-sorozatot készít az amerikai magyarság életéről.”

„– Missziós munka az, amit Önök tesznek – így jellemezték a Krisztus vándorai című dokumentumfilm sorozatot, melyben az amerikai magyar református egyház történetét mutatta be a Debrecen Televízió. Tíz szövetségi állam közel 100 gyülekezetét, templomát kereste fel stábunk. Többségükben olyanokat, melyek már nem működnek, vagy utolsó óráit élik. A film emléket állított; bemutatta az elődök akaraterejét, elszántságát, hitük, magyarságuk iránt érzett ragaszkodását. Ez az elmúlásról szólt. A Krisztus vándorai című filmsorozat bemutatóin azonban megfogalmazódott az igény, hogy az élő amerikai magyarságot is ismertessük meg a hazai közönséggel. Ennek a kérésnek tesz most eleget a DTV stábja.”

Mivel nekem itt, a teraszon nincs tévém, nem láttam ezeket a sorozatokat. (Talán jobb is.) És azt sem tudom, hogy a bemutatókon kikben fogalmazódott meg az igény s ki fogalmazta meg végül a kérést? Széles Tamásban fogalmazódott meg igény és kérés egyszerre, vagy Kósa Lajosban netán, esetleg valamelyik itthon maradt 56-os hősben, vagy úgy történt, hogy az 56-osokban megfogalmazódott az igény a disszidált társak és leszármazottaik bemutatására, Széles Tamás pedig megfogalmazta a kérést Kósa Lajosnak? Vagy netalántán a debreceni détévénézőkben burjánzottak fel ezek a gondolatok? Hogy milyen jó is volt, istenem, a Krisztus vándorai című, missziót teljesítő dokumentumfilm-sorozat, feltétlen legyen folytatása?

A tudósításból egyébként azt is megtudhatták a Debrecen határainál messzebbre nem jutott, legfeljebb a Bem téren sétálgató nézők-olvasók, hogy „San Fransisco utcáin sétálva a városházával szemben találjuk a Magyar Fájdalom szobrát, amely az 1956-os forradalomra emlékeztet.” És persze nem maradt hiányérzetük a focifanoknak sem, hiszen kiderült: „Hangosan szól a sípszó és a magyar vezényszavak egy san fransisco melletti focipályán. (…) Ahogy mondják: a foci számukra nemcsak kikapcsolódás, vagy egyszerűen sport. Több annál, a zöld gyep, a labda feledteti a honvágyat. Játék közben a szülőföldet közelebb érzik szívükhöz.”
Most itt elmorzsoltam egy könnycseppet, mert eszembe jutott az a szép, ződ gyep… Na de ez most mindegy is.

A slusszpoén azonban még csak ezután jött. Nem elég, hogy a fiúk már voltak kétszer (legalább), de még mennek is, újra. Hiszen „nemcsak a nyugati parton végzik áldozatos munkájukat a magyar közösségek. A keleti part nagyvárosaiban hasonlóan gazdag kulturális és értékmentő élet folyik. Hogy milyen, annak megismerése és bemutatása még előttünk áll.”

Hirdetés következik: Kedves debreceni adófizetők, DTV-nézők, dehir-olvasók, figyelem! Egy szerencsés nyertes a DTV-stábjával utazhat a következő amerikai misszióra. Természetesen nem a saját költségén.

Hisz valószínűleg nem azon utaznak a fiúk sem.

Elintézték

Jó itt fent. Legalább kapok levegőt az orromon, amire otthon nem sok esélyem van. Igaz, engem sajnos nem a Vörösmarty utcába vetett a jó sorsom.

Ott ugyanis a Debrecen Televízió telefonjára soron kívül levágatta a parlagfüvet az AKSD. Így megy ez kérem! Azt olvasom a hulladék- és takarításügyi káefté honlapján, hogy a détévé megkeresésére kiirtották ezt az utálatos gyomot az említett utca virágágyásaiból. De a lakók, egyébként, ha panaszuk van, ne a tévét hívogassák, hanem a városüzemeltetési osztályhoz forduljanak. (Vagy fel.)

Így szól a hír: „A Napszemle megkeresésére az AKSD Kft. szakemberei ma délután kitisztították a virágágyást. Ez a telekrész közterület. Az önkormányzat tartja fenn, és ha szükséges, vagy az AKSD-től, vagy a DEHUSZ Kft-től kérhetik a parlagfű mentesítést.

– Ez nem tartozik a pályáztatott területek közé, tehát az AKSD Kft-nek ennek karbantartása, fenntartása nem feladata, viszont a bejelentést követően egyeztettünk az önkormányzat városüzemeltedéi osztály illetékeivel, és megállapodtunk, hogy az ügy érdekében társaságunk soron kívül elvégzi a parlagfű mentesítést - Jurácsik Zoltán, az AKSD Kft. szolgáltatási igazgatója.”

Nem tudom, lakik-e a Vörösmarty utcában valami fontos ember, akinek a kedvében kellett járni, vagy csak az onnan száz méterre lévő DTV-székházban prüszköltek a pollentől a szerkesztők. De ez most mindegy is.

Itt, ahol ülök, nincsen parlagfű, tüsszentés nélkül meg tudom számlálni, hány tornyot látok. De az is igaz, hogy a csupazöld környezetemen lenne mit javítani, s ha jól sejtem, az is az AKSD dolga volna. Legalábbis a teraszt annak idején ez a cég alakította ki. Illene hát törődni vele!

Ha pedig ehhez egy haveri telefon kell, hát rajta. Szólok mindjárt a pincéremnek – a szúnyogirtást is milyen ügyesen elintézte a fiú!