Azt hittem, ha az életmód rovatra kattintok, majd olvasok valami jó kis tanácsot a túlzott kévékortyolgatás vagy a mértéktelen templomtoronyszámolgatás ártalmairól. De tévedtem.
Ehelyett azt olvastam az önkormányzati hírportál (a kiegyensúlyozott és független DTV internetes kiadásaként létező) dehir.hu életmód című rovatában, hogy a Debrecen Televízió stábja ismét(!) Amerikában járt, és a nagy sikerre való tekintettel – a sorok közül kiolvasott értelmezésem szerint legalábbis – majd megint visszamegy oda.
Hogy milyen költségen utaztak a fiúk, nem tudni, ez nem derült ki a hosszú lére eresztett tudósításból.
Pedig amúgy sok minden viszont napvilágot látott: például, hogy az egyik szabadságharcos itthon nem szerette a magyar népzenét, az USÁ-ban ellenben igen. Meg az is megtudható, hogy ezek az emberek különböző magyar közösségekben találnak menedéket, így enyhítik honvágyukat, s ezeket keresi fel a Debrecen Televízió stábja. „Dokumentumfilm-sorozatot készít az amerikai magyarság életéről.”
„– Missziós munka az, amit Önök tesznek – így jellemezték a Krisztus vándorai című dokumentumfilm sorozatot, melyben az amerikai magyar református egyház történetét mutatta be a Debrecen Televízió. Tíz szövetségi állam közel 100 gyülekezetét, templomát kereste fel stábunk. Többségükben olyanokat, melyek már nem működnek, vagy utolsó óráit élik. A film emléket állított; bemutatta az elődök akaraterejét, elszántságát, hitük, magyarságuk iránt érzett ragaszkodását. Ez az elmúlásról szólt. A Krisztus vándorai című filmsorozat bemutatóin azonban megfogalmazódott az igény, hogy az élő amerikai magyarságot is ismertessük meg a hazai közönséggel. Ennek a kérésnek tesz most eleget a DTV stábja.”
Mivel nekem itt, a teraszon nincs tévém, nem láttam ezeket a sorozatokat. (Talán jobb is.) És azt sem tudom, hogy a bemutatókon kikben fogalmazódott meg az igény s ki fogalmazta meg végül a kérést? Széles Tamásban fogalmazódott meg igény és kérés egyszerre, vagy Kósa Lajosban netán, esetleg valamelyik itthon maradt 56-os hősben, vagy úgy történt, hogy az 56-osokban megfogalmazódott az igény a disszidált társak és leszármazottaik bemutatására, Széles Tamás pedig megfogalmazta a kérést Kósa Lajosnak? Vagy netalántán a debreceni détévénézőkben burjánzottak fel ezek a gondolatok? Hogy milyen jó is volt, istenem, a Krisztus vándorai című, missziót teljesítő dokumentumfilm-sorozat, feltétlen legyen folytatása?
A tudósításból egyébként azt is megtudhatták a Debrecen határainál messzebbre nem jutott, legfeljebb a Bem téren sétálgató nézők-olvasók, hogy „San Fransisco utcáin sétálva a városházával szemben találjuk a Magyar Fájdalom szobrát, amely az 1956-os forradalomra emlékeztet.” És persze nem maradt hiányérzetük a focifanoknak sem, hiszen kiderült: „Hangosan szól a sípszó és a magyar vezényszavak egy san fransisco melletti focipályán. (…) Ahogy mondják: a foci számukra nemcsak kikapcsolódás, vagy egyszerűen sport. Több annál, a zöld gyep, a labda feledteti a honvágyat. Játék közben a szülőföldet közelebb érzik szívükhöz.”
Most itt elmorzsoltam egy könnycseppet, mert eszembe jutott az a szép, ződ gyep… Na de ez most mindegy is.
A slusszpoén azonban még csak ezután jött. Nem elég, hogy a fiúk már voltak kétszer (legalább), de még mennek is, újra. Hiszen „nemcsak a nyugati parton végzik áldozatos munkájukat a magyar közösségek. A keleti part nagyvárosaiban hasonlóan gazdag kulturális és értékmentő élet folyik. Hogy milyen, annak megismerése és bemutatása még előttünk áll.”
Hirdetés következik: Kedves debreceni adófizetők, DTV-nézők, dehir-olvasók, figyelem! Egy szerencsés nyertes a DTV-stábjával utazhat a következő amerikai misszióra. Természetesen nem a saját költségén.
Hisz valószínűleg nem azon utaznak a fiúk sem.